A mai párkapcsolatok egyik legnagyobb hibája, hogy olyannyira ki vagyunk éhezve egy kis figyelemre egy kis szeretetre, – amit magunknak nem vagyunk egyedül hajlandóak megteremteni, – hogy szinte ismeretlen embereknek adunk olyan kiváltságokat, amiket csak a házastársunknak kéne. A barátodnak vagy barátnődnek olyan “szolgáltatásokat” nyújtasz, lehet, hogy már egészen a kapcsolat indulásától kezdve, amit csak a férjednek, feleségednek lenne szabad. itt már az elején elsiklik minden. Az értékrend és a tisztelet. és minél több dolgot csinálsz meg újdonsült párodnak azért, hogy megtartsd, annál inkább eltaszítod magad mellől. Mert rájön, hogy te is ugyanolyan összetört vagy, mint ő. Rájön, hogy nincs értékrended és csak ki vagy éhezve, nem szereted magadat sem, mert egy kis figyelemért és szeretetért mindent megteszel. Nem tudod jobbá tenni az életét így már nem is leszel vonzó számára. Ezért továbblép. de mivel valószínűleg ő sem elég erős, ezért először inkább megcsal. És kapcsolatról kapcsolatra ugrál. Mennyi ilyet látunk… ezalatt pedig az önbecsülésed még inkább lesüllyed. Ebből az önsanyargatásból csak úgy tudsz kilépni, ha magadon dolgozol először. Ha te sem másoktól várod, hogy megmentsen. Amíg a férfi és a nő is azért megy bele a egy kapcsolatba hogy azt várja, majd a másik megmenti, addig mindig csak szörnyű vége lesz a dolognak. Pontosan tudom, ez olyan, mintha élve nyúznának meg, mintha szétszakadna a lelked ezer apró darabra, de hidd el megéri megtenni – ezúttal megszülni saját magadat. Az igazi énedet, akit csak te ismersz legbelül, akiről tudod, hogy nagy dolgokra hivatott. Hosszas vajúdás lesz, de megéri. Csak akkor fogsz igazi boldogságot átélni, ha leszakítod a láncokat, amit a generációk évszázadokon, évezredeken keresztül beléd programoztak.

Legtöbben felnövünk egy olyan anya vagy apa figura nélkül, akire számíthatunk. Lehet, hogy velünk vannak a szüleink, de igazából nincsenek jelen érzelmileg az életünkben, nem számíthatunk rájuk. Nem tudják megtanítani nekünk azt az értékrendet és életerőt, ami szükséges a boldoguláshoz, boldogsághoz, hiszen őket sem tanította meg senki és magukat se biztos, hogy kellően képezték. Annak idején más elvárásoknak kellett megfelelniük. Egy olyan világban, ami már nem létezik. Mentsd fel a szüleidet az elvárásaid alól. Ők mindent megtettek, ami az ő erejükből tellett. Akkor is, ha semmit sem tettek. Bocsáss meg nekik. Mennyi rossz programozás generációkon, évszázadokon, ezredeken át… nézzük csak a nők elnyomását vagy a rabszolgaságot. A világ legfejlettebb területein még mindig küzdenek ezen értékrendek maradványaival a társadalmak. Merítsünk erőt őseink hibáiból és szakítsuk le a generációs láncokat, melyeket az évszázadok pakoltak ránk. Máskülönben az őseid érzelmi fájdalmát és mentális blokkjait fogod hordozni és átadni gyermekeidnek és az utánad jövő generációknak. Számodra ez lesz a norma. Azt hiszed, ezt érdemled, mert mindig ezt kaptad, így lettél programozva, ezt szoktad meg. És már nem csak elképzelni nem tudod, de elviselni sem, ha valaki nem olyan, mint amit megszoktál. Hozzászokunk a fájdalomhoz olyannyira, hogy már el sem tudjuk engedni. Ha valami jól alakul, nem tudjuk elviselni, szabotáljuk. Saját félelmeink, bizonytalanságunk rabjává válunk. Így szörnyű kapcsolatokba megyünk bele olyan férfiakkal és nőkkel, akik talán még nálunk is jobban össze vannak törve. És azt várjuk, hogy megváltozzanak, pedig mi magunk sem merünk változtatni saját magunkon. Félsz, hogy mi lesz, ha elhagyod a biztonságos zónát. A biztonságos fájdalom zónáját, amit már megszoktál, aminek függőjévé váltál. Függessz a fájdalomtól, a rabjává váltál és a fájdalom irányítja az életedet. Mint egy drogosnak. A fájdalom a drogod és az a kicsike, rövidke pár percig tartó boldogság, ami mindig reményt ad neked arra, hogy majd minden rendbe jön anélkül, hogy változtatnod kéne. Persze úgy sosem fog rendbe jönni semmi.

Számomra annak idején ez jelentette a legnagyobb fordulatot, amikor felismertem, hogy a fájdalom függőjévé váltam. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik, hogy a fájdalom, egy rossz érzés okoz függőséget. Nem hiszed hogy a fájdalom függőséget okoz? Akkor vajon miért választjuk sorozatosan azokat a pasikat, akik csak fájdalmat okoznak nekünk, akik csak játszadoznak és nem tudunk nekik nemet mondani. Mert függők vagyunk. Egy tanulmányban olvastam, hogy például a nárcisztikus kapcsolatban élők agyműködését vizsgálták, és pont olyan tüneteket figyeltek meg náluk, mint a drogfogyasztóknál. Vajon miért dicsekszünk azzal, vagy versenyzünk azon, hogy ki mekkora fájdalmat tud elviselni, milyen nehéz éppen az élete? Minél nagyobb szívás az életem, annál nagyobb faszagyerek vagyok… Valahogy ez a metalitás lett a mérce. az ego mércéje, amivel valamiért azt gondoljuk, hogy jobbak vagyunk, erősebbek, minta másik. De sajnos pont az ellenkezője az igaz. Azért van szükségünk a hasonlítgatásokra, mert magunktól nem vagyunk elég erősek, magunktól nem látjuk az értékeinket csupán a létezésünk által. A depresszió is ennek a függőségnek a következménye, vagy egy súlyosabb formája tapasztalataim szerint. Hadd lássa mindenki milyen erős vagyok, eldicsekszem, hogy min mentem ma keresztül. Vagyis hadd lássák rajtam, hogy nem vagyok jól. Majd így talán felfigyelnek rám, foglalkoznak majd velem. Szinte mindenki elveszett. Az élete rövidebb vagy hosszabb időszakában. Ha felismerted magadon a jeleket, változtass! Túl rövid az élet ahhoz, hogy éveket pocsékolj el belőle, és hosszú idő a változás is. Csak úgy teljesítheted be az életben hivatásod, ha a saját utadra lépsz.

Érzem, tapasztalom, hogy az elmúlt években van egy hullám ami elindult és felébreszti az embereket, de még mindig nagyon sok munkánk van, hogy ez másképp legyen. Először segíts magadon. Ahhoz, hogy másoknak segíts, erősnek kell lenned.

Tudom, ez nem a megszokott írás volt tőlem, de minden egyes szót szívből írtam, és tapasztalatból. 🙂

Szeretettel,

Melinda